Napjainkban egyre többet hallunk arról, hogy idegenek netes közösségi oldalakon keresztül vesznek rá kiskorúakat az öngyilkosságra. Média hype vagy valós fenyegetés?

 Véleményem szerint inkább a depresszív vagy öngyilkossági gondolatokkal küzdő kamaszok találnak rá hasonló gondokkal küzdő, magányos, meg nem értett fiatalok csoportjára, mint fordítva.  Azzal egyet értek, hogy a médiának nem kis gerjesztő, manipulációs hatása van, de csak azokra a gyermekekre tud ily mód hatni, akik eleve fogékonyak rá.

A média hírek olvasása és valóságalapjainak a keresése helyett, sokkal inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy miért van ilyen sok fiatal, aki hajlamos az öngyilkosságra, és hogy ez miért csak akkor derül ki, amikor már késő. Sajnos a média azért is veszélyes, mert a külső tényezőkre hívja fel a figyelmet, pedig a valódi probléma a gyermek életében van. Nem szabad elmennünk amellett az információ mellett sem, hogy 90 százalékuknál fennáll valamilyen pszichiátriai betegség. Sokszor ezt a környezet nem akarja vagy nem tudja észrevenni, pedig bizony a jelek ott vannak. A sok alkoholfogyasztás, drog, depresszív hangulat, viselkedésváltozás, jelentős tanulmányi eredményromlás mind árulkodó jel lehet. De akkor is érdemes jobban odafigyelni gyermekeinkre, ha valamilyen jelentős változás, negatív életesemény áll be az életében (szerelmi csalódás, iskolai kudarcok, szülők válása, gyász).  

Szülőknek:

• Minden nap szánjunk legalább egy fél órát a gyermekeinkre.
• Beszélgessünk sokat a gyermekeinkkel (a neten látott dolgokról is).
• Találjuk olyan közösségi hobbit (zene, sport, művészet) a gyermekeinknek, amiben reálisabb visszajelzéseket kaphat önmagára a csoporttól.
• Építsünk pozitív jövőképet a gyermekeinknek, amiben tud hinni és ezáltal motivált is lesz arra, hogy megvalósítsa.

Kamaszoknak:

• Beszélgess sokat a barátaiddal, szüleiddel, mert ők azok, akik igazán ismernek és szeretnek, ezért segíteni tudnak (és nem az idegenek).  
• Rendszeresen sportolj, mert a mozgás nem csak az egészséged miatt jó, hanem önbizalmat ad, az egyik legjobb örömforrás és még barátokra is találhatsz.
• Ami a kéksávos közösségi oldalt illeti, minél kevesebb személyes információt adj meg és posztolj magadról az adatlapodon, hogy a hülyék elkerüljenek.
• Ha hallod, hogy egy barátod azt mondja: - „Öngyilkos leszek és ezt ne áruld el senkinek!”, ne habozz szólni, mert jobb egy dühös barát, mint egy halott barát.

Teljesen mindegy, hogy miben hiszünk, média hype vagy sem. Nekünk felnőttként, szülőként, barátként is az a kötelességünk, hogy figyeljünk oda szeretteinkre.

-Lélekgondnok

Korábban már írtam „Gyász gyermekfejjel” című cikkemben arról, hogy a gyermekek mely életkorban, hogyan gondolkodnak a halálról.Most ahhoz szeretnék egy kis segítséget nyújtani, hogy mit tehet a szülő - azon túl, hogy elolvassa a fent említett cikket és megérti gyermekének gondolkodásmódját, - annak érdekében, hogy segítse a gyászfeldolgozást.

Nagyon nehéz dolga van a szülőnek, hiszen ő is gyászol, így saját érzései sokszor megnehezítik ezt a segítő folyamatot. Azonban próbáljunk meg a következőkre figyelni:

Nem szabad tabuként kezelni a gyermek előtt a gyásszal kapcsolatos érzéseinket. Azzal, hogy nem beszélünk saját fájdalmunkról és nem látja arcunkon a gyász okozta könnyeket, azt tanítjuk neki, hogy az érzéseket el kell fojtani, így nem lát megoldási módot érzéseinek a kimutatására. És mint tudjuk, minden ki nem mondott szó és meg nem élt érzés belső feszültséget okoz, ami valamilyen formában előbb vagy utóbb tünetet fog eredményezni (depresszió, agresszió, szorongás, alvászavar, bepisilés,stb.). Az is biztos, hogy ha mi beszélünk a saját érzéseinkről, akkor ezzel arra bíztatjuk, hogy ő is nyugodtan beszéljen róla, és így meglátjuk, hogy ő mit gondol a halálról.

Tudatosítanunk kell a gyermekben, hogy nem fogja látni többet a szeretett személyt. Ez azért fontos, mert a remény nem engedi, hogy el tudjon tőle szakadni, így nem indul meg a gyász feldolgozása. Készíthetünk emlékkönyvet az elhunyt személyről, rajzokkal, fényképekkel, préselt virágokkal,stb. Gondoljunk bele, ha a válófélben lévő szülők esetében nincs kimondva a véglegesség, akkor a gyermek mindig abban fog bízni, hogy apa és anya majd egyszer újra együtt lesz, és így nem tudja (nem akarja) elfogadni annak tényét, hogy bizony a szülei külön élnek.

Engedjük, hogy sírjon. A sírás a feldolgozás folyamatának része, így nem szabad csendesíteni, had sírjon úgy és akkor, amikor neki jól esik. Éreztessük vele, hogy ebben a helyzetben a sírás, szomorúság vagy a düh is normális. Persze próbáljuk meg megnyugtatni, éreztessük vele, hogy nekünk is fáj, hiszen nekünk is ugyan úgy hiányzik. Csak ne tiltsuk meg és ne mondjuk neki, hogy „Ne sírj már!”. Menjünk ki együtt a temetőre („ahol a szeretett személyre szoktunk emlékezni”), vigyünk közösen virágot. A halálhoz való viszonyát mi neveljük bele a gyermekeinkbe, így fontos, hogy ne tabuként éljen benne, hanem úgy, hogy az bizony az élet része. Higgyük el, a könnyekkel együtt a feszültség is csökken.

Az is nagyon gyakori, ha valaki meghal, akkor a gyermekeknél megjelenik egy félelem, hogy más személy is meg fog halni, akit úgy szeret vagy esetleg ő fog meghalni. Ez abból vehetjük észre, hogy sokkal jobban kezd ragaszkodni a szülőhöz, állandóan vele akar lenni. Ez természetes reakció, ne ijedjünk meg tőle, engedjünk neki és ha már belátja, hogy nem valós félelem, akkor szép lassan le fog csendesedni. Azzal viszont, ha nem engedjük, csak a félelmét erősítjük. Az alvóhelyet azonban nem célszerű változtatni és sokáig nem tanácsos a közösségből sem kivenni, mert a korábbi állandóság fenntartása segít ia gyermeknek megbirkózni a nagy változással.

Temetésen való részvétel. Minden gyerek más és más, így nincs egyértelmű tanács ebben a kérdésben. Véleményem szerint a legjobb, ha a választás lehetőségét ráhagyjuk. Mondjuk el neki a temetés célját, a búcsú jelentőségét, kik lesznek ott és miért. Magyarázzuk el, hogy milyen események fognak ott történni (különösen a földbetételt, hogy az már nem okoz fájdalmat). Készítsük fel a családtagok érzelmi reakcióira (sírás), ne érje váratlanul. És nagyon fontos, hogy közvetlenül a temetés után beszélgessünk el vele, hogy lássuk milyen hatással volt rá!!! Azt gondolom,több előny szól amellett, hogy ott legyen, de semmiképp se erőltessük, ha ő nem akarja. Könnyebb ugyanis ezáltal a halál véglegességének és a szülő gyászreakcióinak az elfogadása és esély a búcsúzásra.

Kisebb gyermeknél szoktam javasolni meséket, amik segítséget nyújtanak  a meghitt beszélgetések elindításához. A 4-8 éves korosztálynak: Vuk, Bambi, Mackótestvér, Az oroszlánkirály, Némó nyomában. A 6-11 éveseknek: Leszkai András- Nagymama halála, Móra Ferenc-Kincskereső kisködmön fejezetei pl. Kis bice-bóca, Szépen szóló muzsika, A cinegekirály, Az utolsó öltés, Néha a bő ködmön is szorít, Három Matyi.  Andersen mesék- A teáskanna, A kis gyufaárus lány,  A rendíthetetlen ólomkatona, A rút kiskacsa, Haszontalan asszony volt, Az öreg tölgy utolsó álma, A fülemüle, A százszorszép.

És végezetül, hogy mikor forduljunk szakemberhez? Bármikor, ha úgy érezzük, hogy egyedül nem tudunk megbirkózni a fájdalommal és segítségre szorulunk. Ne feledjük: azzal, hogy mi nem tudunk megbirkózni a fájdalommal, a gyermekünk gyászmunkáját is nehezítjük.

 Lélekgondnok

Szóljon ez a cikk elsősorban minden apukához- hétvégi és nevelő apukához is-, akik nem érzik az apaszerepük felelősségét és fontosságát. De úgy gondolom, fontos információkat hordoz a lányok és nők számára egyaránt, akik egykoron gyermekként majd később feleség vagy anyaként átélték mindezeket.

Az első, amit gyermek megtanul apjától az önbizalom (3 éves kor körül). Amikor a gyermek megszületik, az anya mindenhatósága a méhen kívül is folytatódik: Ő gondozza, eteti testéből, Ő van vele a legtöbbet. Később, amikor már látja, hogy az apuka is képes őt gondozni és etetni, rájön, hogy akkor talán ő is képes dolgokra és elindul felfedezni a nagyvilágot. Előbb csak négykézláb kúszik, mászik, majd hamarosan már két lábra állva garázdálkodik. S ahogy próbálgatja erejét, ismerkedik a világgal és mindezekről folyamatos visszajelzéseket kap a környezetéből („Ügyes vagy!”), alakul ki szépen lassan önbizalma.

Aztán jön a lányok életében az apaszerelem (6 éves kortól). Minden nő életében az első férfi az apa, ezért egyáltalán nem mindegy, mit milyen modellt lát apjában. Ha az apa szereti és dicséri, elismeri a lányát, akkor a közöttük való kötődés biztonságos, melynek következtében a lány később ilyen párkapcsolatot keres magának. Ha az apa hercegnőként kezeli kislányát, akkor ez később megerősíti a lányt nőiességében és a lányok „lányosabbak” és „nőiesebbek” lesznek, felnőttként pedig kiegyensúlyozottabb párkapcsolatra törekednek majd.

Sajnos a negatív minta is beleivódik a gyermekbe és ez bizony későbbi párválasztásaira is nagymértékben kihat. Az a lány például, akit apja állandóan elhanyagolt, sok esetben ezt próbálja meg párjától megszerezni. Vagyis az ilyen nő sokszor betegesen kötődni kezd párjához és állandóan annak figyelmére vágyik. Rosszul viseli, ha párja önálló programokat szervez barátaival, vagy nem bújik hozzá minden este szerelmes szavakat suttogva. Ugyanakkor az a lány, akit gyermekkorában apja dicséret helyett folyamatosan csak kritizált, felnőttként ebből az önbizalomhiányból adódóan folyamatos megfelelési vágy hajtja és már a legkisebb kritikára is duzzog párjának.

Van olyan apuka, aki annyira nehezen válik le lányáról, hogy puskával a verandán ülve várja a vőjelölteket azt gondolván, hogy majd ő eldönti, ki a legjobb a lányának.
Kedves apuka! Ahogy korábban az „anya-fia kapcsolat útvesztőjében” c. cikkemben írtam, szülőként az a legfontosabb feladatunk, hogy egészséges és önbizalommal teli embereket neveljünk. Ezzel az aggódó viselkedéssel csak azt sugallja, hogy lánya nem képes arra, hogy saját maga irányítsa az életét. Ezzel csak azt éri el, hogy gyermeke teljes mértékben öntől függjön és így értelemszerűen nem segít neki abban, hogy önálló, öntudatos nővé váljon.

Pont azzal éreztetjük gyermekünkkel, hogy bízunk benne és hiszünk abban, hogy jól döntenek, ha hagyjuk őket önállósulni, önállóan dönteni és cselekedni. Bárhogy is alakul, az anyához hasonlóan apa is csak egy van, ezért mindig is fontos szerepet tölt majd be lánya életében, hiszen számára ő volt az első férfi, a forrás, a minta.

-Lélekgondnok

Vajon miért van az, hogy vannak olyan férfiak, akik mindig előnyben részesítik anyjukat új családjukkal (feleségükkel) szemben? Egyesek túl gyakran látogatják őket, vagy épp az anyuka az, aki rendszeresen fia nyakára jár. Miért mindig az anyjuk véleménye az első? Mi lehet az oka, ha folyamatosan megkapjuk párunktól, hogy „az anyám főztje jobb!”? Hát soha nem fog elszakadni az anyja szoknyájától? És vajon mit tehetünk, ha csak az összeköltözés során derül ki, hogy egy elkényeztetett nagy gyerek a férjünk, aki soha életében nem volt házimunkára fogva?

Amikor a gyermek megszületik, az első néhány évben- a méhen belüli időszakhoz hasonlóan, nagyon szoros kapcsolatban él anyjával, aki testéből táplálja, gondozza, így ő jelenti számára az egyedüli kapcsolatot a világgal. Ebből kifolyólag teljesen természetes, hogy birtokolni akarja. Ez a „csak az enyém” érzés ugyanakkor olyan 3 éves kor tájékán az apjával szembeni féltékenység és rivalizáció érzését is eredményezi. A kisfiú lelkesen meséli, hogy feleségül akarja venni az anyját, sokszor zavarja, ha apa túl sokat puszilgatja anyát vagy túl közel kerül hozzá. Így például a közös tévézések során igyekszik befurakodni a szülők közé, sőt sokszor kiköveteli, hogy őt bizony simogatni kell. Az anya iránti erős vágy és az apával szemben érzett harag, amit a szakirodalom Ödipusz-komplexus néven ismer (Freud), azonban erős bűntudattal jár. Így fontos, hogy minél hamarabb meginduljon a leválás. Végül ez a szimbiózis 5-6 éves kor körül kezd megbomlani, amikor is az apával szemben érzett indulatok,- belátva, hogy apjával szemben nem győzhet, - a vele való azonosulási vággyal oldódnak fel. Vagyis elkezdi a gyermek apját utánozni: pl. „autót szerel”, felveszi ruháit, stb.

Az anyáról való leválást azonban sok tényező nehezíti. Az egyik leggyakoribb nevelési hiba a túlkényeztető anya esete, aki igyekszik mindent megadni, és megcsinálni a gyermeke helyett, ami persze a gyermeknek tetszik, így esze ágában sincs ezen változtatni. Igaz erre esélye se lenne, hiszen mindent már azelőtt megkap, mielőtt érezhetné annak hiányát. Ezért várják később felnőttként „joggal” párjuktól ugyan ezt a fajta figyelmet és gondoskodást. Fontos tudni, hogy bizony sokszor a túlkényeztető anyák személyisége mögött egy alacsony önbizalmú nő húzódik meg, aki félve attól, hogy nem elég jó anya, kompenzálás gyanánt tesz meg mindent gyermekéért.

A másik probléma a túl szigorú anya, aki merev szabályrendszerével és előírásaival lehetőséget sem ad gyermekének arra, hogy kipróbálhassa magát. Ilyenkor a gyermeknek mindig mindent az előre megírt forgatókönyv szerint kell tennie, ami letöri a gyermek önállósulási törekvéseit. Az ilyen férfi mindig minden helyzetben az anyjától vár megerősít még felnőttkorában is.

Mindkét esetben az anya bár nem tudatosan, de magához láncolja gyermekét, mint egy láthatatlan pórázt kötve fia nyakába. De van még egy érdekes helyzet, ami szintén gúzsba köti a gyermeket. Sok nő menekül párkapcsolati problémái miatt a gyermeknevelésbe, és ezzel férje helyébe állítja fiát, egy ágyban alszanak, vele beszéli meg problémáit, tőle várja a vigasztalást először csak azzal, hogy érzelmileg mindig maga mellett tarja, később már a megnyugtató szavakra is vágyik tőle. És persze ezzel a gyermek elveszíti gyermekszerepét és felnőtté léptetik elő. Ilyen esetben az anyának nem kell azzal szembesülnie, hogy sikertelen a párkapcsolata, hiszen fia mindig ott van mellette és feltétel nélkül szereti és elfogadja, a fiú pedig azt élheti meg, hogy nincs szüksége más nőre, mert senki sem fogja tudni őt annyira elfogadni, mint az anyja.

Korábban már írtam az anya-gyerek kapcsán a kötődés fontosságáról (Elköteleződés vagy instant kapcsolatok) és abban kifejtettem, hogy bizony csak a biztonságosan kötődő gyermek képes később elköteleződni párkapcsolataiban. Az a férfi pedig, aki még mindig többet ad anyja szavára a bizonytalanul kötődő gyermek esete, aki még mindig anyjának akar megfelelni.

A gyermek felnőttként mindig azokat a mintákat használja, amiket otthon látott és megatapasztalt. Az a férfi tehát, aki kisfiúként mindig anyja szoknyáján ült és mindig kiszolgáltak olyan partnerkapcsolatot keres, ahol párja, mint „pótanyuka” átveszi ezeket a funkciókat. És elindulnak a játszmák, ahol a férfi két nő elvárainak próbál megfelelni.

Természetesen bárhogy is alakul az anya mindig is fontos szerepet tölt majd be fia életében, hiszen számára ő volt az első nő, a világ, a forrás, a minta és ezért nincs szükség arra a bizonyos láthatatlan pórázra. Anyaként nem nehezítenünk, hanem segítenünk kell a leválást, aminek alapja a bizalom. Ha a fiú azt érzi, hogy az anya bízik abban, hogy képes megállni a lábán nélküle, akkor ez segíti leválni és önállósulni.

Mint minden, a párkapcsolat is tanulható. A feladatok egyenrangú szétosztása, a döntésekben való közös, aktív részvétel erősítése és a hagyományok kialakítása (pl. minden vasárnap nagy séta) és a közös tervek mind az elköteleződést próbálják elmélyíteni. És persze, ha egyedül nem boldogulunk, van lehetőség szakember segítségével párterápiára is, ahol a pszichológus egy közvetítő szerepet betöltve, mindkét fél érdekeit képviselve halad a problémák feltárásában és segíti a párt a probléma megoldásában.

Amint láttuk, a túl szigorú és a túlkényeztető nevelés is egyaránt nagyon sok veszélyt rejt magában. Nekünk szülőként az a legfontosabb, hogy érett, önálló és önbizalommal bíró felnőtteket neveljünk gyermekeinkből, akik aztán megfelelő társként tudnak majd működni férjként és apaként egyaránt. El kell fogadnunk a tényt, hogy gyermekeinket nem óvhatjuk meg minden bajtól, és igen is kellenek a kudarcok, amikből azután fel tud majd állni. Hagyni kell leválni gyermekeinket, had önállósuljanak, mert csak így lehetnek később magabiztos és önálló felnőttek. Amikor fiunk születik, ne felejtsük el, hogy mi adjuk neki a mintát arra, hogy milyen típusú nőt (feleséget és anyát) keressen majd maga mellé.

És persze a fiú felelőssége, hogy ha férfiként felismeri, milyen útvesztőbe került, próbáljon meg változtatni rajta.
-Lélekgondnok

Télen mindig arra vágyunk, hogy végre havazzon, s amikor végre esik, egyesek bentről, a jó meleg szobából gyönyörködnek benne, mások kimennek hóembert építeni, szánkózni vagy hógolyózni. S persze van egy generáció, akik önkéntes meteorológusként mindezek helyett inkább kiírják a facebookra, hogy „havazik”. Nem vagyunk egyformák. Abban viszont igen, hogy miután elolvad, mindannyian bosszankodunk a latyak és sár miatt, ami a hó után marad. Pedig bizony a hó ezzel jár… Mint ahogy az életben is a jó dolgokhoz mindig valami rossz is társul. Például ha egy férfi egy nagyon csinos nőt választ, akkor bizony számolnia kell azzal, hogy párját sok férfi megnézi, és így sok bókot is kap, vagyis, ha eddig nem tudta mi az a féltékenység, most majd megtapasztalja. Vagy itt van az a gyermek, aki nagyon várja már a kistesó megszületését, s amikor megérkezik, ráébred arra, hogy nem is olyan jó, mert állandóan csak sír, és nem csak hogy nem lehet vele játszani, de bizony a szülőket is állandóan lefoglalja. Ne feledjük: Aki a jó után vágyakozik, fogadja el a vele járó rosszat is!

-Lélekgondnok

A napokban felkeresett egy hölgy, akinek férje pár hónapja váratlanul infarktusban meghalt és most egyedül neveli 7 éves kisfiát. Eleinte úgy tűnt, hogy fia elfogadta apja halálát, nem emlegette, beletörődött, így hagyta, hogy a maga módján küzdjön meg vele. De mostanában gyermeke sokat szomorkodik, nagyon hiányzik neki, és éjszakánként gyakran felsír apja nevét kiabálva.

Ez a beszélgetés ismételten megerősítette bennem azt a gondolatot, hogy nagyon fontos lenne a szülőknek ismerni, hogy mely életkorban hogyan értelmezik a gyermekek a halál fogalmát, hogy jobban meg tudják érteni gyermekük reakcióját. Vegyük hát sorra a különböző életkorokat.

MÉHEN BELÜLI IDŐSZAK. Számos kutatás bebizonyította (Van der Bergh, 1992), hogy a stressz vagy az érzelmileg labilis anya olyan hormonokat termel, amelyek átjutva a méhlepényen, hatással vannak a magzatra. A leggyakoribb következmény a koraszülés, kis súllyal születés, és sokan ezzel magyarázzák, hogy ha az átlagnál jóval érzékenyebb gyermekünk születik.

CSECSEMŐKOR. Ebben az időszakban még nincs halálfogalom, de a csecsemők képesek felfogni és átvenni a felnőttek érzéseit (szomorúság, harag, kétségbeesés, félelem,stb.). Ezért érdemes odafigyelni, hogy a csecsemőnk nyugtalanabbá válhat.

ÓVODÁSKOR. A halál gondolata 4 éves kor körül jelenik meg a gyermekeknél, de ekkor még úgy gondolják, hogy az nem végleges, így várják, hogy a szeretett személy majd egyszer csak felébred. Olykor pedig erős bűntudatuk van, amiért az illető meghalt. De mi lehet ennek az oka? Az óvodás gyermek gondolkodására jellemző az úgynevezett mágikus gondolkodás, amelyben a képzelet és a valóság keveredik. Úgy gondolják, hogy egy-egy történés mögött varázslatos oksági viszonyok (tündérek, szörnyek, csodák) vannak. Ezt gyakran mi szülők fel is használjuk a halál „megmagyarázására” és jószándékú hazugságba kezdünk: „elutazott külföldre”, „felköltözött a mennyországba”. Ebből kifolyólag foglalkoztatja őket, hogy vajon az, aki meghalt („felköltözött”), pl. Mit eszik, hogyan megy WC-re? Gondolkodásuk másik sajátossága a mesterséges előállítás, vagyis az emberek „csinálják” , „hozzák létre”, „működtetik” az eseményeket (artificializmus). Ebből kifolyólag sokszor azt hiszik, hogy ők okozták a személy halálát, azzal, hogy rosszak voltak, vagy azzal ,hogy annyira haragudtak rá, amiért pl. nem engedett meg neki valamit, innen az erős bűntudat. A harmadik összetevő a „meglelkesítés”, vagyis a tárgyak élnek, emberi tulajdonságokkal ruházza fel őket (animizmus), amely szintén a fantáziájukat erősíti. Mindezek tudatában érthető, hogy miért hiszik azt, hogy a halál csak egy álomszerű állapot, ami majd megváltozik. De mit tehet ekkor a szülő? Semiképpen se hazudjunk a gyermeknek! Beszélgessünk róla, tudjuk meg,hogyan vélekedik a szeretet személy elvesztéséről, magát okolja vagy esetleg várja, hogy majd felébred? Én azt gondolom, hogy a halál az élet része és igen is nekünk, felnőtteknek kell megtanítanunk a gyermekeinket arra, hogyan kezeljék a gyászt. Azzal, hogy nem beszélünk vele és elrejtjük előle érzéseinket (fájdalmunkat, haragunkat, könnyeinket), csak azt tanulja meg, hogy nem szabad kimutatni, ha fáj és így magára marad az érzéssel. Ne felejtsük el, ha a gyermek valamit nem ért, akkor saját képzeletével egészíti ki. Ha elhiszi, hogy aki elutazik,az lehet soha nem jön vissza, akkor minden utazáskor, elváláskor rettegni fog attól, hogy vajon viszontlátja-e még a szeretteit. Nem egyszerű egy óvodás gyermeknek megmagyarázni, hogy mi a halál, mégis meg kell próbálnunk és minél tényszerűbbnek kell maradunk. Ha abban reménykedik, hogy még viszontláthatja, akkor nem tud tőle elszakadni. Az elhunyt személyről való beszélgetés, együttsírás– bármilyen fájdalmas és felkavaró - neki és nekünk is egyaránt fontos, mert csak így enyhülhet a fájdalom, s az újra és újra megélt érzés szép lassan elcsendesedik.

KISISKOLÁS korban a gyermek már reálisabban látja a világot. A halált megszemélyesítik, a halál valaki, „a kaszás”. Érti, hogy a halál visszafordíthatatlan, ezért sokszor attól fél, hogy a másik szülő is hirtelen meghalhat, így őt is elveszítheti. A saját haláluk félelme is megjelenhet. Görcsösen ragaszkodni kezd a szülőhöz, nem akar iskolába menni, nem mer egyedül aludni, iskolában figyelmetlenné, esetleg agresszívvá válik, rossz jegyeket hoz haza, stb. Itt is a beszélgetés, a félelmek realizálása és a saját gyászunk kimutatása a kulcs. Csökkentenünk kell a gyermekünkben felgyülemlett feszültséget és meg kell értetnünk vele, hogy nyugodtan beszélhet a szorongásairól és ha szeretne bátran sírjon. Értessük meg vele, hogy nekünk is hiányzik és fáj.

A SERDÜLŐ gyászmunkája már nagyban hasonlít a felnőttekéhez, és az alábbi szakaszokra osztható (George E. Williams). Az első szakaszban a gyermek nem akarja elhinni, hogy a szeretet személy meghalt, ezért tagadja, „meg sem történt”. A második szakasz a harag fázisa, már átérzi a veszteséget, szeretne a közelében lenni, „nagyon hiányzik”, de nem tud vele együtt lenni. Sírdogál, esetleg kimegy a temetőbe. A harmadik szakaszban az uralkodó érzés a kétségbeesés, amikor rájövünk, hogy már soha többet nem találkozhatunk azzal, aki meghalt és ezt nagyon nehéz elfogadnunk. Ilyenkor sokszor haragudni kezdünk vagy bűntudatunk lesz. Van, aki azért bosszankodik, mert nem mondott el valamit, esetleg nem tudott őszintén elbúcsúzni. Ebben a szakaszban megjelenhet a depresszió, az alvászavar, esetleg szerhasználat. És végül következik a negyedik szakasz, amikor már képesek vagyunk úgy emlékezni az elhunytról, hogy az bűntudatot, haragot vagy más erős, felkavaró érzelmi reakciót váltana ki bennünk. A serdülőkor tekintetében elsősorban a harmadik szakasz elhúzódása esetén szoktak szakemberhez fordulni.

Mikor forduljunk szakemberhez? Ha gyermekünknél (életkortól függetlenül)
- súlyos szorongások vagy félelmek, esetleg erős agresszió lépnek fel 
- öngyilkossági gondolatok jelennek meg, szerhasználat
- makacs önvád vagy súlyosan csökkent önértékelés alakul ki 
- egy-két hónapon túlmenő figyelmi problémák észlelhetők
- erős visszahúzódás figyelhető meg 
- intenzív iskolakerülési magatartás tapasztalható

-Lélekgondok

Nem is olyan rég történt, hogy „két hónappal a 30. születésnapja előtt sms-ben búcsúzott el barátjától egy lány, majd öngyilkos lett, mert 29 évesen még nem volt családja.” Vajon mi vezetett el odáig, hogy ez a fiatal, életerős nő saját kezével vessen véget az életének?

Ha körülnézünk ismerőseink között, egyre több 30 év körüli nő és férfi él magányosan egyedül, vagy barátaival, esetleg rokonokkal, szélsőséges esetben otthon szüleivel. Ez a jelenség már régóta ismert a pszichológusok előtt, Pán Péter szindrómának nevezik. Amikor a fiatal felnőtt fél az élet kihívásaitól, ezért próbál nem gondolni a jövőjére, vagy épp ennek az ellenkezőjét teszi, világmegváltó ábrándokat kerget, azonban megvalósításáért egy lépést sem tesz. Mindkettő esetben a fiatal megragadva a serdülőkorban kerüli az olyan élethelyzeteket, mint a családalapítás, házasság vagy otthonteremtés.

https://www.youtube.com/watch?v=cfhTVZKRflw

Bár ez a szám a Szerelemről szól, arról a bizonyos nagybetűsről, de szerintem a szeretetről és a ragaszkodásról is. Sosem tudhatjuk mi vár ránk életünk után, ezért figyeljünk egymásra. Ne a felszínes kapcsolatokat keressük, és értékeljük a számunkra értékes emberekkel töltött perceket. Család, barátok. Mert higgyétek el, hogy a legtöbb, amit ember adhat egy másiknak, az az idő az életéből. Nem a pénz számít és még csak nem is az értelem. Csak is az érzelem!!! Ne félj hát kimutatni az érzéseidet. Ölelj, csókolj, szeress! S mindezt tedd meg addig, amíg teheted!

Egyik alkalommal apa és kislánya, Lili épp a virágoskertet szépítgették, amikor komoly filozófiai kérdésekbe bonyolódtak.
- Apa, ha a virág elvirít, mi lesz vele, meghal? - kérdezte kíváncsi szemekkel a feje búbjáig földes Lili, miközben épp egy nagy gyom kihúzásával küszködött.
- A virágok, miután elvirítanak, lehúzódnak a tél elől a föld alá és majd tavasszal, amikor megérkeznek az első napsugarak és a frissítő eső, szép lassan előbújnak. - válaszolta az apuka lánya cseppet sem hétköznapi kérdésén meglepődve.
- Akkor csak elbújik a hideg elől, igaz apu?- nyugtázta mosolyogva Lili.
- Igen, úgy, ahogy mi is behúzódunk olyankor a jó meleg szobába. – felelte az apuka széles mosollyal. 
- És a madarak, miután megtanulnak repülni és elhagyják a fészket, később fel fogják ismerni a szüleiket? – folytatta kérdéseit Lili, apró ujját egy fecskefészekre mutatva.
- Tudod kislányom, a madarak a hangjuk és ruhájuk alapján ismerik fel egymást. Minden fajnak jellegzetes hangja és „egyenruhája” van, ami egész életük során megmarad. 
- Ezt értem, de amikor télen elmennek, akkor elválnak egymástól, nem? – kérdezte kissé számon kérően. 
- Amikor felnőnek és kirepülnek, akkor együtt repülnek el a meleg Afrikába a tél elől, majd tavasszal, amikor a virágok is előbújnak, visszatérnek új családot alapítani. 
- De akkor elhagyják az anyukájukat és az apukájukat?- kérdezte szomorúan Lili.
- Igen, de egymás szomszédságában építenek fészket, így tulajdonképpen mindig egymás közelében maradnak. - az apuka érezte, hogy lehet nem ez volt a legjobb válasz, na de ilyenkor a felnőtt nem a világ tudósaként próbálja meg gyermeke kíváncsiságát csillapítani, hanem aggódó szülőként. 
- Ha majd felnövök, és már nagy leszek, akkor én mindig a közeledben akarok majd maradni. És majd ugyan úgy együtt fogjuk a kiskertet gondozni, mint most. – mondta elégedett mosollyal Lili.
- Ha felnősz és lesznek gyerekeid, akkor úgy, mint most mi, együtt gondozzátok majd a kertet. Látod, ez itt a virág, erről kell gondoskodni, és ez a gaz, amit pedig kihúzunk, hogy ne vegye el a fényt és a táplálékot a mi kis virágainktól. – tette hozzá az apuka, visszaterelve a figyelmet az elkezdett munkához.
- És mi lesz akkor, ha véletlenül a virágot húzom ki a gyom helyett?- kérdezte Lili elgondolkozva. 
- Ezen ne aggódj, még rengeteg időd van megtanulni. Egyébként is bármikor kérdezhetsz tőlem, rám mindig számíthatsz. - felelte az apuka megnyugtatóan nevetve.

Egy hideg őszi nap volt, sétálni indultunk a párommal. Emlékszem jókedvűen és lelkesen meséltem neki egy gyermekkori élményemet, ami a táj kapcsán eszembe jutott. Annyira lekötött az emlékek felidézése, hogy észre sem vettem, hogy nem figyel rám. Majd amikor megálltunk egy kidőlt fánál, szomorúságot és zavartságot láttam az arcán. Kérdeztem mi a baj. - „Nem bírom tovább, szakítani akarok!”- felelte. Teljesen összeomlottam, meg sem bírtam szólalni. Nem értettem, hogy miért mondja most ezt nekem. Beszéltünk róla, hogy nem olyan a kapcsolatunk, mint annak idején, de azt nem tudtam, hogy ilyen nagy a baj. Azóta eltelt már néhány év, de még most sem tudtam kiverni Őt a fejemből.

Biztosan mindenki élt már át hasonló helyzetet szakító félként, vagy elhagyottként, és biztosan akadnak olyanok is, akik mindkettővel kapcsolatban rendelkeznek élménnyel. Ilyenkor a döntés mindig egyoldalúnak látszik, és úgy érezzük, hogy a másik, akivel szakítanak, magára marad az érzéssel. Mindez abból a tévhitből ered, hogy egy kapcsolat csak akkor ér véget, ha mindketten úgy gondolják és közösen hozzák meg a döntést, hogy befejezik. Valójában mindkét fél érzi, amikor a kapcsolatuk a végét járja, csak sokszor az egyikük bátrabb, erősebb vagy elkeseredettebb ahhoz, hogy kimondja, „Nem akarom ezt tovább folytatni!”. De higgyük el, semmivel sem könnyebb ezeket a szavakat kimondani, mint hallani. Mindkét fél számára veszteség a megszokott, biztonságot jelentő, szép emlékeket is magában hordozó kapcsolat befejezése. A fájdalom, hogy valami véget ér, a félelem, hogy valami új, valami bizonytalan kezdődik igen is reális.

De miért olyan nehéz elengednünk a másikat? Miből táplálkozhat a félelmünk? Az elengedés azt jelenti, hogy hagyjuk elengedni a megszokott és biztonságot jelentő életünket, és felkészülünk valami újra. Teljesen természetes, hogy az ember fél az ismeretlentől mindaddig, amíg ezt nem betegesen teszi. Aztán félhetünk az egyedülléttől, vagyis érezhetjük, hogy egyedül képtelenek leszünk majd boldogulni. Mások kudarcnak élik meg a szakítást, és azt bizonygatják, hogy biztosan nem voltak elég jók a másiknak vagy a másik volt a hibás és ezért szakítottak velük.

De jó, ha tudjuk, mindig mindkét fél kell ahhoz, hogy egy kapcsolat zátonyra fusson, ezért fontos, hogy ne csak a másikat vagy önmagunkat hibáztassuk, hanem törekedjünk az alaposabb elemzésre. Valahányszor a másikat okoljuk, vegyük észre, hogy csak azt akarja megmutatni nekünk, amit mi nem fogadunk el saját magunkban. És amíg nem vagyunk képesek elfogadni magunkat, vagy nem tudunk megbocsájtani magunknak, a másikat sem tudjuk elengedni. Ugyanakkor azt is vegyük górcső alá, hogy mi hol hibáztunk, bennünk hol volt/van a hiba. Csak ezúton kerülhetjük el, hogy a jövőben ne lépjünk bele ugyan abba a folyóba.

Főleg azok számára nehéz az elengedés, akik korábban gyermekként átéltek egy jelentős veszteséget, illetve az anya-gyermek kapcsolatban (rossz kötődési mintázat) sérültek. Így amikor felnőttként szembesülnek egy veszteséggel, a korábbi veszteségélményük és az ahhoz társuló érzéseik aktivizálódnak. Utóbbi esetben pedig, arról van szó, hogy próbálják a párjukkal (kár)pótolni mindazt, amit korábban az anyától nem kaptak meg. Így a szakítás után újraélik, amit gyerekként az anyával szemben elszenvedtek. Ha valaki szakítás után olyan krízisbe kerül, ami láthatóan jelentősen megnehezíti számára a mindennapi feladatok megfelelő elvégzését, akkor ne restelkedjünk szakemberhez fordulni.

-Lélekgondnok