Egy hideg őszi nap volt, sétálni indultunk a párommal. Emlékszem jókedvűen és lelkesen meséltem neki egy gyermekkori élményemet, ami a táj kapcsán eszembe jutott. Annyira lekötött az emlékek felidézése, hogy észre sem vettem, hogy nem figyel rám. Majd amikor megálltunk egy kidőlt fánál, szomorúságot és zavartságot láttam az arcán. Kérdeztem mi a baj. - „Nem bírom tovább, szakítani akarok!”- felelte. Teljesen összeomlottam, meg sem bírtam szólalni. Nem értettem, hogy miért mondja most ezt nekem. Beszéltünk róla, hogy nem olyan a kapcsolatunk, mint annak idején, de azt nem tudtam, hogy ilyen nagy a baj. Azóta eltelt már néhány év, de még most sem tudtam kiverni Őt a fejemből.

Biztosan mindenki élt már át hasonló helyzetet szakító félként, vagy elhagyottként, és biztosan akadnak olyanok is, akik mindkettővel kapcsolatban rendelkeznek élménnyel. Ilyenkor a döntés mindig egyoldalúnak látszik, és úgy érezzük, hogy a másik, akivel szakítanak, magára marad az érzéssel. Mindez abból a tévhitből ered, hogy egy kapcsolat csak akkor ér véget, ha mindketten úgy gondolják és közösen hozzák meg a döntést, hogy befejezik. Valójában mindkét fél érzi, amikor a kapcsolatuk a végét járja, csak sokszor az egyikük bátrabb, erősebb vagy elkeseredettebb ahhoz, hogy kimondja, „Nem akarom ezt tovább folytatni!”. De higgyük el, semmivel sem könnyebb ezeket a szavakat kimondani, mint hallani. Mindkét fél számára veszteség a megszokott, biztonságot jelentő, szép emlékeket is magában hordozó kapcsolat befejezése. A fájdalom, hogy valami véget ér, a félelem, hogy valami új, valami bizonytalan kezdődik igen is reális.

De miért olyan nehéz elengednünk a másikat? Miből táplálkozhat a félelmünk? Az elengedés azt jelenti, hogy hagyjuk elengedni a megszokott és biztonságot jelentő életünket, és felkészülünk valami újra. Teljesen természetes, hogy az ember fél az ismeretlentől mindaddig, amíg ezt nem betegesen teszi. Aztán félhetünk az egyedülléttől, vagyis érezhetjük, hogy egyedül képtelenek leszünk majd boldogulni. Mások kudarcnak élik meg a szakítást, és azt bizonygatják, hogy biztosan nem voltak elég jók a másiknak vagy a másik volt a hibás és ezért szakítottak velük.

De jó, ha tudjuk, mindig mindkét fél kell ahhoz, hogy egy kapcsolat zátonyra fusson, ezért fontos, hogy ne csak a másikat vagy önmagunkat hibáztassuk, hanem törekedjünk az alaposabb elemzésre. Valahányszor a másikat okoljuk, vegyük észre, hogy csak azt akarja megmutatni nekünk, amit mi nem fogadunk el saját magunkban. És amíg nem vagyunk képesek elfogadni magunkat, vagy nem tudunk megbocsájtani magunknak, a másikat sem tudjuk elengedni. Ugyanakkor azt is vegyük górcső alá, hogy mi hol hibáztunk, bennünk hol volt/van a hiba. Csak ezúton kerülhetjük el, hogy a jövőben ne lépjünk bele ugyan abba a folyóba.

Főleg azok számára nehéz az elengedés, akik korábban gyermekként átéltek egy jelentős veszteséget, illetve az anya-gyermek kapcsolatban (rossz kötődési mintázat) sérültek. Így amikor felnőttként szembesülnek egy veszteséggel, a korábbi veszteségélményük és az ahhoz társuló érzéseik aktivizálódnak. Utóbbi esetben pedig, arról van szó, hogy próbálják a párjukkal (kár)pótolni mindazt, amit korábban az anyától nem kaptak meg. Így a szakítás után újraélik, amit gyerekként az anyával szemben elszenvedtek. Ha valaki szakítás után olyan krízisbe kerül, ami láthatóan jelentősen megnehezíti számára a mindennapi feladatok megfelelő elvégzését, akkor ne restelkedjünk szakemberhez fordulni.

-Lélekgondnok