Valamelyik nap a villamoson utazva, amikor épp a következő napi teendőimet vettem számba, arra lettem figyelmes, hogy egy mellettem ülő tinédzser párocska a jól megérdemelt nyári szünetüket tervezgeti. Akkor kaptam észbe, hogy basszus, én meg erről teljesen megfeledkeztem. Annyira a munka hevében élek, tele vagyok tervekkel, de hogy felejthettem el a nyaralást. Hogyan lehetséges ez? Nagyon dühös lettem magamra és elgondolkoztam…

Annyi mindennek és mindenkinek akarok megfelelni. És mi ez az újabb, amit meg elfelejtettem, de fontos nekem. Tulajdonképpen mi is ez az állandó reflektív figyelem? Aztán beugrott valami a szociálpszichológiai tanulmányaimból. Ezek szerepek, amiknek igyekszik az ember a forgatókönyvek szerint,- ahogyan azt az életünk során megtanultuk- megfelelni. Nálam már korán reggel kezdődik, amikor „jó gazdi” módjára leviszem a kutyust, hiszen vannak szükségletei, majd folytatódik a buszon, én, mint „jó utas”, aki rendelkezve az utazásra feljogosító igazolvánnyal, felszállok a járműre és leülök, de nem sokáig ülök, mert a következő megállóban látok egy idős hölgyet felszállni, akinek „jó felnőtt” módjára átadom a helyemet. Már utazok, de még korán sincs vége. Leszállva a buszról „jó gyalogos” módjára elindulok a számomra kijelölt járdán, megállok a piros lámpánál, majd ha zöldre vált, átmegyek a zebrán. „Jó dolgozóként” aztán pontosan érkezek meg a munkahelyemre, köszönök a Főnökömnek és a tőlem elvárható módon ellátom a feladataimat. Lejárt a munkaidő, de az élet nem áll meg. Sietek haza, - találkozva ismét a „jó gyalogos” és a „jó utas” szerepemmel, - hogy a „jó gazdi” újra levigye kutyusát. Ezután leülök kicsit tanulni, mert vizsgaidőszak van, én meg „jó diák” vagyok, aki nem akar megbukni. Mások „jó szülőként” és „jó férj vagy feleségként” újabb szerepekkel tarkítják életüket. Én például hétvégenként mindig meglátogatom a szüleimet, ahol újra „gyermek” szerepbe kerülök. Vagy itt van az apaszerepem. Sajnos már csak havonta egyszer látom gyermekemet, de azok a pillanatok, amikor mellette „apa” lehetek, mindennél többet jelentenek nekem.

Eddig arról írtam, hogy mennyi szerep vesz minket körül, mennyi elvárás és forgatókönyv. De mi van akkor, amikor a szerepekkel együtt járó elvárások nem férnek meg egymás mellett olyan jól, mint azt saját hétköznapi példámmal szemléltettem. Mi van akkor, ha ezek a szerepek összetűzésbe keverednek egymással?

Egy időben sokat gondolkodtam azon, hogy biztosan jó apuka vagyok-e? Megteszek-e mindent, amikor Ő velem van, hogy érezze, mennyire szeretem? Ilyenkor a pszichológia szerint szerepkonfliktusba keveredtem. Na bravó. Milyen kár, hogy bár tudjuk, melyek az apaszerep feladatai, még sincs ilyenkor súgó, aki megerősítene, hogy „jól játszom a szerepem”. Természetesen van, majd az élet igazolja… És mit tehetünk még? Hétvégi apukaként megtanultam, hogy amikor a lányom velem van, akkor csak rá figyeljek, nincs munka, és kizárok minden olyan más szerepet, ami fenyegetné az apa szerepemet. Igaz nagyon kevés az együtt töltött idő, de megtanultunk örülni annak,ami van.

És mi van akkor, ha egyszerre több szerepnek is meg kell, hogy feleljek, de nem vagyok rá képes? Ilyenkor két vagy több szerep konfliktusba keveredik egymással, ezt nevezi a szociálpszichológia szerepek közötti konfliktusnak. Milyen logikus,nem? Például ha nőként valaki az anyaság és a karrier között csatázik. Vagy az én esetemben ez akkor volt, amikor egyszerre kellett megfelelnem férjként, apaként, egyetemistaként és dolgozó emberként. Ilyenkor a megoldás a kompromisszum,de csak utólag tudjuk meg,jól döntöttünk-e.

Ugyanakkor be kell, hogy valljam, sokszor érzem azt és szerintem ezzel nem vagyok egyedül, hogy kiszolgáltatottá válok a szerepeimnek. Mintha nem is én irányítanám az életemet, hanem folyamatosan egy előre megírt módon kellene élnem. Ilyenkor, mint egy színész, hozom a szerepnek megfelelő viselkedést, hiszen semmi rugalmasság nincs a forgatókönyvben, annak minden sorát szóról szóra be kell tartani. Ilyenkor monoton, unalmas, megszokott az élet számomra. Aztán megnyugszom, mert tudom, hogy szükség van szerepekre, mert ezek tartják egybe a társadalmat. Hiszen létezhet-e a színész szerep nélkül, vagy a szerep színész nélkül? Persze hogy nem, hiszen ezen szerepek megismerése, megtanulása és betartása teszi kiszámíthatóvá önmagunk és a másik ember viselkedését. Emiatt érezhetjük magunkat biztonságban, mert tudhatjuk, hogy az egyes helyzetekben milyen forgatókönyvek szerint kell történnie az eseményeknek. Segít eligazodni gyalogosként, szülőként, dolgozóként. Vagyis összegezve a dolgot, szükségünk van a jól körülírt szerepekre, és még ha színházat is játszunk egész életünkben, legalább törekedjünk arra, hogy a saját színdarabunkban mi legyünk a főszereplők.
-Lélekgondnok