Emlékszem, egy forró, meleg nyári délután volt, amikor először megláttam. Furcsa bizsergést éreztem a testemben, ittam minden szavát, s lestem minden mozdulatát. Teljesen belefeledkeztem. Tudtam, hogy nem szabad, de minél jobban harcoltam ellene, annál jobban akartam Őt…
Mindenki életében eljöhet az a pillanat, amikor olyan emberbe lesz szerelmes, akibe nem lett volna szabad. De vajon miért olyan nehéz ilyenkor az eszünkre hallgatni? Nem is igazán tesszük, de biztos, hogy a szívünk diktál? Ígérem a cikk elolvasása után választ kapunk a kérdésre, sőt még több mindenre is fény derül majd. :)
Az egyik lehetséges magyarázat a „Rómeó és Júlia-effektus” néven ismert hatás. Bizonyára mindenki olvasta Shakespeare legismertebb tragédiáját, amely két ellenséges család, Montague és Capulet gyermekei között szövődött végzetes szerelemről szól. A két ifjú, a Capulet házban rendezett bálon találkozik és azonnal egymásba szeretnek. S bár a szülők ellenséges viszálya miatt szerelmük kudarcra van ítélve, ők még sem tudnak lemondani egymásról, és még a halálba is követik egymást. Az effektus lényege: ha azt érezzük, hogy a szerelem, amit a másik iránt érzünk akadályba ütközik (pl. erkölcsi vagy szülői ellenzés), akkor ahelyett, hogy „megfutamodnánk”, szerelmünk és kötődésünk erősebbé válik. A szociálpszichológusok mindezt azzal magyarázzák, hogy az izgalom egyik leggyakoribb forrása a frusztráció (kudarc, csalódás élménye). Vagyis jobb, ha tudjuk, hogy ez a nagy kitartás nem igazán az őszinte szerelemnek szól elsődlegesen, hanem inkább a beteljesületlen szerelemnek (ugyanezt Bluma Zeigarnik, litván pszichológus is leírta: a befejezetlen dolgok sokkal jobban érdekelnek minket, a befejezetlenség feszültséget kelt). Bátran állítom, ha nem tiltanák ennyire, nem lenne ilyen heves a lángja! De ennek fordítottja is igaz: ha nem akarod, hogy beléd szeressen, szinte teljesen biztos, hogy éppen az ellenkezője történik.
- Ugye ismerős? :)
Nézzük meg mindezt egy másik nézőpontból. Bár az emberek általában engedelmeskednek az elvárásoknak, de amikor ez a nyomás annyira erőszakos, hogy úgy érezzük, veszélyeztetik saját döntési jogunkat, vagyis nem dönthetünk szabadon, akkor nem csak ellenállunk a nyomásnak, hanem még vonzóbbá is válik számunkra az a viselkedés, amit korlátozni akartak. Így ahelyett, hogy szót fogadnánk, épp a tiltással ellentétes módon cselekszünk. Itt is érdemes lenne belegondolni a fordított felállásba: „Azt akarom, hogy szeress!”- Sokszor vágyunk arra, hogy partnerünk szeressen minket, de azzal, hogy szinte kényszeresen ezt közvetítjük felé, vajon nem pont abban korlátozzuk, hogy magától érezze? :) És mi lesz ennek az eredménye? …
Amíg az első megközelítés az eredményre (kudarcos tevékenység=beteljesületle
Egy lehetséges ok lehet a gyermekkori élmények. Az első korlátozás (tiltás), amivel az ember szembe kerül, a gyermekkorból származik, amikor a szülő óvó szavai letörik önállósulási törekvéseit. Valójában minden tiltásra felelevenedik bennünk a gyermekként átélt szülői korlátozásokra és tiltásokra adott magatartásunk, ami sok esetben dacos színezetű: „csak azért is!”. Csak az a kérdés, hogy mennyire mélyen él bennünk a tiltás kudarcként, hiszen a túlkorlátozó nevelés következménye lehet a szélsőséges lázadás.
Aztán itt van a címben is szereplő „tiltott gyümölcs” hasonlat. Emlékezzünk vissza a Bibliában Ádám és Éva bűnbeesésére! A Teremtő figyelmeztette őket, hogy bármelyik fa termését fogyaszthatják, csak egyetlen fának, a „tudás fájának” terméséből ne egyenek. A tiltás a szabály megszegésére, a saját határaink feszegetése, mind a kíváncsiságunkból táplálkozik: Vajon mi lehet a titok mögött? Vágyunk az újra, a másra, az addig ismeretlenre, és ezek motivációként hatnak a viselkedésre.
Sokkal komplikáltabb a dolog, ha felnőttként kerülünk ilyen helyzetekbe (pl.„beleszeretni a Főnökömbe”, „vágyakozni párom testvére után”). Korábban már írtam a játszmák kapcsán az én-részekről (három én-rész él bennünk: Gyermeki-, Szülői- és Felnőtt-én). Ez úgy kapcsolódik ide, hogy a bennünk élő „Felnőtt”, mint egy jó inas, lavíroz a „Gyermeki-én” és a „Szülői-én” között. Amíg gyermeki részünk mindig arra törekszik, hogy elérje, amire vágyik, addig a bennünk élő szülő inkább korlátoz, egyfajta erkölcscsőszként működik. A jó ego-működés rugalmasan tud váltani az ego-állapotok között, vagyis a szituációnak megfelelően hagyja a gyermeket játszani vagy rászól. Ám a sérült működés erre nem képes, előfordulhat, hogy a gyereket ülteti az íróasztal mögé, vagy beküldi a szülőt a homokozóba játszani. Fontos hozzátennem, hogy felnőttként már sokkal inkább felelősek vagyunk a boldogságunkért, így sokszor átléphetünk határokat, megszeghetünk szabályokat azért, hogy elérjük céljainkat. Vagyis adódhatnak olyan helyzetek, amelyek megkövetelik, hogy elővegyük a bennünk élő „szülőt” és kérdőre vonjuk, hogy vajon az, amit ő korlátozni akar, az biztosan reális-e. Mert bizony időnként előfordul, hogy túl kritikus szülői-én vezérli életünket, amely hibákat keres bennünk, korlátoz és akadályoz.
Összegezésképp csak annyit mondhatok, hogy legyen az tiltás, vagy beteljesületlen (kudarcos) szerelem, törekedjünk arra, hogy ne a külső kényszerek vezéreljék tetteinket, hanem belső meggyőződésünk. Ilyenkor mindig nézzünk mélyen magunkba és keressük a realitást a „Gyermeki-én” és a „Szülői-én” működések között. És még valami: Lehetőleg szélsőséges módon ne tiltsunk meg semmit se önmagunk, se mások számára, mert bizony az sokszor épp az ellenkezőjét válthatja ki.
-Lélekgondnok
