Vajon miért van az, hogy vannak olyan férfiak, akik mindig előnyben részesítik anyjukat új családjukkal (feleségükkel) szemben? Egyesek túl gyakran látogatják őket, vagy épp az anyuka az, aki rendszeresen fia nyakára jár. Miért mindig az anyjuk véleménye az első? Mi lehet az oka, ha folyamatosan megkapjuk párunktól, hogy „az anyám főztje jobb!”? Hát soha nem fog elszakadni az anyja szoknyájától? És vajon mit tehetünk, ha csak az összeköltözés során derül ki, hogy egy elkényeztetett nagy gyerek a férjünk, aki soha életében nem volt házimunkára fogva?

Amikor a gyermek megszületik, az első néhány évben- a méhen belüli időszakhoz hasonlóan, nagyon szoros kapcsolatban él anyjával, aki testéből táplálja, gondozza, így ő jelenti számára az egyedüli kapcsolatot a világgal. Ebből kifolyólag teljesen természetes, hogy birtokolni akarja. Ez a „csak az enyém” érzés ugyanakkor olyan 3 éves kor tájékán az apjával szembeni féltékenység és rivalizáció érzését is eredményezi. A kisfiú lelkesen meséli, hogy feleségül akarja venni az anyját, sokszor zavarja, ha apa túl sokat puszilgatja anyát vagy túl közel kerül hozzá. Így például a közös tévézések során igyekszik befurakodni a szülők közé, sőt sokszor kiköveteli, hogy őt bizony simogatni kell. Az anya iránti erős vágy és az apával szemben érzett harag, amit a szakirodalom Ödipusz-komplexus néven ismer (Freud), azonban erős bűntudattal jár. Így fontos, hogy minél hamarabb meginduljon a leválás. Végül ez a szimbiózis 5-6 éves kor körül kezd megbomlani, amikor is az apával szemben érzett indulatok,- belátva, hogy apjával szemben nem győzhet, - a vele való azonosulási vággyal oldódnak fel. Vagyis elkezdi a gyermek apját utánozni: pl. „autót szerel”, felveszi ruháit, stb.

Az anyáról való leválást azonban sok tényező nehezíti. Az egyik leggyakoribb nevelési hiba a túlkényeztető anya esete, aki igyekszik mindent megadni, és megcsinálni a gyermeke helyett, ami persze a gyermeknek tetszik, így esze ágában sincs ezen változtatni. Igaz erre esélye se lenne, hiszen mindent már azelőtt megkap, mielőtt érezhetné annak hiányát. Ezért várják később felnőttként „joggal” párjuktól ugyan ezt a fajta figyelmet és gondoskodást. Fontos tudni, hogy bizony sokszor a túlkényeztető anyák személyisége mögött egy alacsony önbizalmú nő húzódik meg, aki félve attól, hogy nem elég jó anya, kompenzálás gyanánt tesz meg mindent gyermekéért.

A másik probléma a túl szigorú anya, aki merev szabályrendszerével és előírásaival lehetőséget sem ad gyermekének arra, hogy kipróbálhassa magát. Ilyenkor a gyermeknek mindig mindent az előre megírt forgatókönyv szerint kell tennie, ami letöri a gyermek önállósulási törekvéseit. Az ilyen férfi mindig minden helyzetben az anyjától vár megerősít még felnőttkorában is.

Mindkét esetben az anya bár nem tudatosan, de magához láncolja gyermekét, mint egy láthatatlan pórázt kötve fia nyakába. De van még egy érdekes helyzet, ami szintén gúzsba köti a gyermeket. Sok nő menekül párkapcsolati problémái miatt a gyermeknevelésbe, és ezzel férje helyébe állítja fiát, egy ágyban alszanak, vele beszéli meg problémáit, tőle várja a vigasztalást először csak azzal, hogy érzelmileg mindig maga mellett tarja, később már a megnyugtató szavakra is vágyik tőle. És persze ezzel a gyermek elveszíti gyermekszerepét és felnőtté léptetik elő. Ilyen esetben az anyának nem kell azzal szembesülnie, hogy sikertelen a párkapcsolata, hiszen fia mindig ott van mellette és feltétel nélkül szereti és elfogadja, a fiú pedig azt élheti meg, hogy nincs szüksége más nőre, mert senki sem fogja tudni őt annyira elfogadni, mint az anyja.

Korábban már írtam az anya-gyerek kapcsán a kötődés fontosságáról (Elköteleződés vagy instant kapcsolatok) és abban kifejtettem, hogy bizony csak a biztonságosan kötődő gyermek képes később elköteleződni párkapcsolataiban. Az a férfi pedig, aki még mindig többet ad anyja szavára a bizonytalanul kötődő gyermek esete, aki még mindig anyjának akar megfelelni.

A gyermek felnőttként mindig azokat a mintákat használja, amiket otthon látott és megatapasztalt. Az a férfi tehát, aki kisfiúként mindig anyja szoknyáján ült és mindig kiszolgáltak olyan partnerkapcsolatot keres, ahol párja, mint „pótanyuka” átveszi ezeket a funkciókat. És elindulnak a játszmák, ahol a férfi két nő elvárainak próbál megfelelni.

Természetesen bárhogy is alakul az anya mindig is fontos szerepet tölt majd be fia életében, hiszen számára ő volt az első nő, a világ, a forrás, a minta és ezért nincs szükség arra a bizonyos láthatatlan pórázra. Anyaként nem nehezítenünk, hanem segítenünk kell a leválást, aminek alapja a bizalom. Ha a fiú azt érzi, hogy az anya bízik abban, hogy képes megállni a lábán nélküle, akkor ez segíti leválni és önállósulni.

Mint minden, a párkapcsolat is tanulható. A feladatok egyenrangú szétosztása, a döntésekben való közös, aktív részvétel erősítése és a hagyományok kialakítása (pl. minden vasárnap nagy séta) és a közös tervek mind az elköteleződést próbálják elmélyíteni. És persze, ha egyedül nem boldogulunk, van lehetőség szakember segítségével párterápiára is, ahol a pszichológus egy közvetítő szerepet betöltve, mindkét fél érdekeit képviselve halad a problémák feltárásában és segíti a párt a probléma megoldásában.

Amint láttuk, a túl szigorú és a túlkényeztető nevelés is egyaránt nagyon sok veszélyt rejt magában. Nekünk szülőként az a legfontosabb, hogy érett, önálló és önbizalommal bíró felnőtteket neveljünk gyermekeinkből, akik aztán megfelelő társként tudnak majd működni férjként és apaként egyaránt. El kell fogadnunk a tényt, hogy gyermekeinket nem óvhatjuk meg minden bajtól, és igen is kellenek a kudarcok, amikből azután fel tud majd állni. Hagyni kell leválni gyermekeinket, had önállósuljanak, mert csak így lehetnek később magabiztos és önálló felnőttek. Amikor fiunk születik, ne felejtsük el, hogy mi adjuk neki a mintát arra, hogy milyen típusú nőt (feleséget és anyát) keressen majd maga mellé.

És persze a fiú felelőssége, hogy ha férfiként felismeri, milyen útvesztőbe került, próbáljon meg változtatni rajta.
-Lélekgondnok