Csörög az óra, ébrednem kell és indulni dolgozni. Oldalra fordulok és látom, hogy ő már elment. Elment és még csak egy puszit sem adott. De mikor kelt fel? Nem is mondta, hogy ma korábban kell mennie. Vagy mondta, csak nem figyeltem? Kitámolygok a fürdőszobába, mosakodás, majd konyha, kávé. Enni kellene valamit. Nincs kedvem, majd az úton veszek valamit. Fogmosás. Biztos sietett és nem akart felébreszteni. - még mindig ezen kattogok. Nézem a telefont, még csak nem is írt. Fészbuk. Itt sincs semmi. Na, mindegy, indulnom kell, mert különben elkések.

Az utcán és a buszon virágzik a szerelem, mindenütt csókolózó és ölelkező párok. Csak én vagyok ilyen boldogtalan. De mit csinálok rosszul? Túl sokat várok el tőle? Legalább egy puszit adhatott volna, amikor felkelt. Régen minden olyan más volt. –még mindig ezen rágódok. Közben beérek a munkahelyre. Végre dolgozhatok, és legalább elterelődik a figyelmem. Még csak egy óra telt el, de már megint azon agyalok, hogy juthattunk idáig. Fészbuk, megint semmi. Persze pont most kell kiposztolnia mindenkinek, hogy milyen szerelmes. Na, inkább dolgozok tovább. Lejárt a munkaidő, mehetek haza. Még nincs otthon. De akkor hol lehet? Megint nem szólt. Edzeni ment vagy lehet, hogy van valakije? Lassan 19 óra, de még mindig sehol. Na de most mintha ő jönne. Igen, ő az. Most szívem szerint üvöltenék, hogy hol volt eddig és miért nem írt egy sort se, de nem akarok megint veszekedni, ezért inkább félénken megkérdezem, hogy milyen napja volt. Persze ő megint nem válaszol: „Semmi”- jön a szokásos felelet. Eszik, ilyenkor nem szeret beszélgetni, ezért inkább hagyom. Utána fürdeni megy, itt is elég nehéz szóra bírni. Talán, majd ha kijön. De mire észbe kapok, már alszik. Soha nem megyünk sehova. Már egy jó filmet sem tudunk együtt megnézni, mert állandóan bealszik. És persze a vágyaimmal is megint egyedül maradok. Egyedül érzem magam. – S miközben ezen kattogok, megint eltelt egy unalmas, magányos, boldogtalan nap. 

Sajnos egyre gyakoribb probléma, hogy az egyik fél magányosan érzi magát a párkapcsolatban és emiatt magába zuhan, önbecsülése lecsökken, hangulata és érzelmi állapota labilis lesz. Ezt az érzést még jobban mélyíti, hogy a párok sokszor teljesen elszigetelődnek a környezetüktől, nem járnak el sehova, leépítik korábbi baráti kapcsolataikat és nem törekednek arra, hogy új barátokat szerezzenek. Ugyanakkor a rohanó világ, hogy mindig sietünk valahova, a napi rutin, amitől minden nap ugyanolyan, mint a többi, mind kiszámíthatóvá, unalmassá és monotonná teszi az életünket.

Valójában azonban nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel, mert minden kapcsolat átmegy ezen az időszakon! Van, amelyik sikeresen túljut rajta, és persze van, ami itt véget ér. A párkapcsolat fejlődését a következő szakaszokra oszthatjuk (Bader és Pearson): szimbiózis, differenciálódás, önmeghatározás és újraközeledés. Kezdetben, a szimbiózis időszakában a rózsaszín ködbe burkolózva állandóan arra vágyunk, hogy a másikkal lehessünk. Tele vagyunk vágyakkal és szenvedéllyel. Aztán, ahogy telik az idő és a rózsaszín szemüveg szép lassan lecsúszik az orrunkról, már tisztul a kép és rájövünk, hogy bizony az imádott herceg fehér lovon elég rendesen horkol este és büfög az ebédnél, vagy a gyönyörű hercegnő szépsége cseppet sem olcsó, mert imád költekezni, és órákon keresztül képes csacsogni anyjával a telefonban ahelyett, hogy ebédet főzne vagy takarítana. Ezzel megkezdődik a differenciálódás szakasza és elindul új közös program gyanánt az állandó veszekedés. Az állandó konfliktus, a különbségekre való ráébredés és az ezzel járó feszültség egyenesen az önmeghatározás szakaszába lök bennünket. Hobbikba, önző célokba menekülünk, gyakran flörtökbe bonyolódunk, és ez távolságot sző a két fél közé. De ha elég érett a személyiségünk, akkor nem ragadunk ebbe a szakaszban és képesek leszünk újra közelíteni (újraközeledés szakasza) a másikhoz és számba venni pozitív tulajdonságait a hibáival összevetve. A szerelem bódulatát megízlelve és a háborús csatákon túl már képesek vagyunk a valóság szemüvegén keresztül látni és értékelni a másikat. Ezzel lehetővé válik az érett párkapcsolat.

A szakaszokon való lépkedés üteme változó. Előfordul, hogy évtizedek telnek el az egyes szakaszok között és az is gyakori, hogy a két fél nem azonos időben lép át egyikből a másikba. Például én már újraközelednék, de a másik még az önmeghatározás szakaszában ragadt.

Összegezve tehát különbözhetünk abban, hogy ki melyik szakaszban van épp, de az út, amit be kell járnunk, mindenkinél ugyan az. Vagyis nincs más dolgunk, mint kitartani az önmeghatározás szakaszában, majd ezt követően mérlegelni egymás erényeit-hibáit.

Mindehhez segítség gyanánt néhány tanács:
1. Beszélgess a másikkal!
2. Figyelj oda a másikra és tartsd tiszteletben, ami neki fontos!
3. Legyenek közös céljaitok, amiket közösen is visztek véghez!
4. Törd meg a szürke rutinnal teli hétköznapokat! Legyenek közös programok!
5. Soha ne feküdjetek le úgy aludni, hogy haragudtok egymásra!
6. Ápold a baráti kapcsolataidat és légy nyitott újakra!

-Lélekgondnok

A párkapcsolati problémák esetén sokszor tapasztaljuk, hogy amíg a férfi esetében az elköteleződéstől való félelem jelent gondot, addig a nők nehezen fogadják el párjuk hibáit és gyakran állandó féltékenykedéssel kergetik őrületbe a másikat. De vajon mi lehet mindezek oka? Talán a rossz szülői minta? Esetleg a nehéz gyermekkor? Úgy tűnik, hogy a válasz az anya-gyermek kapcsolatban található, pontosabban a rossz kötődési mintázat a ludas. De mi is az a kötődési mintázat…

Ainsworth idegen helyzetnek nevezett kísérletét elolvasva megtudhatjuk, hogy háromféle lehet a kötődés mintázata aszerint, ahogyan a gyermek édesanyjához viszonyul: biztonságosan, bizonytalan-elkerülő módon és bizonytalan-ambivalensen (kétértelmű módon) kötődő.

Amikor azt gondoljuk tehát, hogy a férfiak nem akarnak elköteleződni valójában az a helyzet, hogy gondjaik vannak a kötődéssel. Pedig igen is vágynak arra, hogy szeressék őket. Az állandóan féltékeny nő bizonytalan-elkerülő, az örök elégedetlen pedig bizonytalan-ambivalens kötődési sérülést cipel magával.

Joggal tesszük fel a kérdést, hogy akkor honnan ismerjük fel a biztonságosan kötődő férfit vagy nőt? Nos, a biztonságosan kötődők a többieknél boldogabbnak és megbízhatóbbnak érzik párkapcsolatukat, ami rendszerint hosszabb ideig is tart. A kötődési stílusok ma már megállapíthatók kérdőívek segítségével is, de a legbiztosabb módja, hogy megtudjuk, mi melyikbe tartozunk, ha felkeresünk egy pszichológust. :) Társkeresés esetén pedig nincs más dolgunk, mint rögtön az első randin kezébe nyomni leendő partnerünknek egy kérdőívet, vagy elcipelni a legközelebbi pszichológushoz, hogy kiderítsük, milyen kötődési stílus jellemző rá! :) Nyilván nem ez a megoldás! De fontos tudnunk, hogy az, ami a problémát szüli a kapcsolatunkban, jöjjön az saját vagy partnerünk oldaláról, az igen mélyről ered, és igen régóta cipeli az ember magával. Vagyis nem várhatjuk el, hogy magától megoldódjon, sokszor szakember segítsége szükséges, de ha már felismerjük, jó úton haladunk a megoldás felé.

Sajnos a minőségében lényegesen leromlott világ (tv, ételek, oktatás, stb) és az internet elterjedése a mindennapi kapcsolatainkban (lásd kéksávos közösségi oldal) a problémák megoldása helyett az instant kapcsolatok felé sodor bennünket. Az értéktelen tv-műsorok, a sok mesterséges étel, a felszínes csevegések és likeok, melyek az érdeklődés illúzióját keltik bennünk befészkelik magukat az életünkbe, mérgezve lelkünket és ezzel együtt intim kapcsolataink elsivárosodnak.

Ne hagyjuk, hogy a gyermekkorban elszenvedett sérülések és a felgyorsult, minőségében leromlott világ tovább mérgezze kapcsolatunkat, mert

MINDENKI MEGÉRDEMLI, HOGY BOLDOG LEGYEN!
-Lélekgondnok

Valamelyik nap a villamoson utazva, amikor épp a következő napi teendőimet vettem számba, arra lettem figyelmes, hogy egy mellettem ülő tinédzser párocska a jól megérdemelt nyári szünetüket tervezgeti. Akkor kaptam észbe, hogy basszus, én meg erről teljesen megfeledkeztem. Annyira a munka hevében élek, tele vagyok tervekkel, de hogy felejthettem el a nyaralást. Hogyan lehetséges ez? Nagyon dühös lettem magamra és elgondolkoztam…

Annyi mindennek és mindenkinek akarok megfelelni. És mi ez az újabb, amit meg elfelejtettem, de fontos nekem. Tulajdonképpen mi is ez az állandó reflektív figyelem? Aztán beugrott valami a szociálpszichológiai tanulmányaimból. Ezek szerepek, amiknek igyekszik az ember a forgatókönyvek szerint,- ahogyan azt az életünk során megtanultuk- megfelelni. Nálam már korán reggel kezdődik, amikor „jó gazdi” módjára leviszem a kutyust, hiszen vannak szükségletei, majd folytatódik a buszon, én, mint „jó utas”, aki rendelkezve az utazásra feljogosító igazolvánnyal, felszállok a járműre és leülök, de nem sokáig ülök, mert a következő megállóban látok egy idős hölgyet felszállni, akinek „jó felnőtt” módjára átadom a helyemet. Már utazok, de még korán sincs vége. Leszállva a buszról „jó gyalogos” módjára elindulok a számomra kijelölt járdán, megállok a piros lámpánál, majd ha zöldre vált, átmegyek a zebrán. „Jó dolgozóként” aztán pontosan érkezek meg a munkahelyemre, köszönök a Főnökömnek és a tőlem elvárható módon ellátom a feladataimat. Lejárt a munkaidő, de az élet nem áll meg. Sietek haza, - találkozva ismét a „jó gyalogos” és a „jó utas” szerepemmel, - hogy a „jó gazdi” újra levigye kutyusát. Ezután leülök kicsit tanulni, mert vizsgaidőszak van, én meg „jó diák” vagyok, aki nem akar megbukni. Mások „jó szülőként” és „jó férj vagy feleségként” újabb szerepekkel tarkítják életüket. Én például hétvégenként mindig meglátogatom a szüleimet, ahol újra „gyermek” szerepbe kerülök. Vagy itt van az apaszerepem. Sajnos már csak havonta egyszer látom gyermekemet, de azok a pillanatok, amikor mellette „apa” lehetek, mindennél többet jelentenek nekem.

Eddig arról írtam, hogy mennyi szerep vesz minket körül, mennyi elvárás és forgatókönyv. De mi van akkor, amikor a szerepekkel együtt járó elvárások nem férnek meg egymás mellett olyan jól, mint azt saját hétköznapi példámmal szemléltettem. Mi van akkor, ha ezek a szerepek összetűzésbe keverednek egymással?

Egy időben sokat gondolkodtam azon, hogy biztosan jó apuka vagyok-e? Megteszek-e mindent, amikor Ő velem van, hogy érezze, mennyire szeretem? Ilyenkor a pszichológia szerint szerepkonfliktusba keveredtem. Na bravó. Milyen kár, hogy bár tudjuk, melyek az apaszerep feladatai, még sincs ilyenkor súgó, aki megerősítene, hogy „jól játszom a szerepem”. Természetesen van, majd az élet igazolja… És mit tehetünk még? Hétvégi apukaként megtanultam, hogy amikor a lányom velem van, akkor csak rá figyeljek, nincs munka, és kizárok minden olyan más szerepet, ami fenyegetné az apa szerepemet. Igaz nagyon kevés az együtt töltött idő, de megtanultunk örülni annak,ami van.

És mi van akkor, ha egyszerre több szerepnek is meg kell, hogy feleljek, de nem vagyok rá képes? Ilyenkor két vagy több szerep konfliktusba keveredik egymással, ezt nevezi a szociálpszichológia szerepek közötti konfliktusnak. Milyen logikus,nem? Például ha nőként valaki az anyaság és a karrier között csatázik. Vagy az én esetemben ez akkor volt, amikor egyszerre kellett megfelelnem férjként, apaként, egyetemistaként és dolgozó emberként. Ilyenkor a megoldás a kompromisszum,de csak utólag tudjuk meg,jól döntöttünk-e.

Ugyanakkor be kell, hogy valljam, sokszor érzem azt és szerintem ezzel nem vagyok egyedül, hogy kiszolgáltatottá válok a szerepeimnek. Mintha nem is én irányítanám az életemet, hanem folyamatosan egy előre megírt módon kellene élnem. Ilyenkor, mint egy színész, hozom a szerepnek megfelelő viselkedést, hiszen semmi rugalmasság nincs a forgatókönyvben, annak minden sorát szóról szóra be kell tartani. Ilyenkor monoton, unalmas, megszokott az élet számomra. Aztán megnyugszom, mert tudom, hogy szükség van szerepekre, mert ezek tartják egybe a társadalmat. Hiszen létezhet-e a színész szerep nélkül, vagy a szerep színész nélkül? Persze hogy nem, hiszen ezen szerepek megismerése, megtanulása és betartása teszi kiszámíthatóvá önmagunk és a másik ember viselkedését. Emiatt érezhetjük magunkat biztonságban, mert tudhatjuk, hogy az egyes helyzetekben milyen forgatókönyvek szerint kell történnie az eseményeknek. Segít eligazodni gyalogosként, szülőként, dolgozóként. Vagyis összegezve a dolgot, szükségünk van a jól körülírt szerepekre, és még ha színházat is játszunk egész életünkben, legalább törekedjünk arra, hogy a saját színdarabunkban mi legyünk a főszereplők.
-Lélekgondnok

Sokan nem is sejtik, hogy milyen sok tudattalan játszma uralkodik kapcsolatainkban, pedig ha észre tudnánk venni ezeket, sokkal kevesebb konfliktusunk lenne. Nézzünk egy példát: A férfi, mint Felnőtt megkérdezi párját közös esti programjukra készülődve, hogy „Nem láttad véletlenül a kedvenc pulóveremet?”, erre a nőből, előbújik a Szülő és ezt válaszolja: „Nem igaz, hogy nem tudsz egyedül felöltözni!”. Mondani sem kell, milyen lavinát indít ez el, és nem hogy a közös esti program, de ezek után az együtt alvás is kérdésessé válik. :)

Eric Berne- Emberi játszmák c. műve óta tudjuk, hogy háromféle én-állapot él bennünk: Gyermeki, Felnőtti és Szülői, melyek aktivizálódva különbözőképpen irányítják viselkedéseinket. Attól függően, hogy melyik veszi kezébe az irányítást, eltérő módon reagálunk az egyes helyzetekben. Például ha valakiben a „gyermeki-én” kapcsol be egy helyzetben, akkor úgy reagál, mint azt anno gyermekként tette volna, ez azonban nem egyértelműen negatív vagy pozitív. Hiszen gyermeki énünk sok esetben kreativitást és játékosságot hordoz magában, persze ha gyermekkori fejlődésünkben sérülés történt, akkor sajnos nem egészséges reakciót aktivizál, hanem viselkedésünk sértődött, dacos színezetű lesz.

Egészen addig azonban nincs baj, amíg ezek a „párbeszédek” kiegészítő jellegűek (gyerek-gyerek, felnőtt-felnőtt, gyerek-felnőtt). A problémát egyrészt, mint ahogyan azt fentebb már a pulóveres példával szemléltettem, az úgynevezett „keresztezett tranzakciók” jelentik és vannak még a "rejtett tranzakciók". Ez utóbbi azért különösen veszélyes, mert nehéz őket átlátni, ugyanis látszólag felnőttek között zajlik, de a reakciókat a gyermeki-én adja. Párkapcsolati szinten a példa a következő. Van egy fiú,aki el akar csábítani estére egy lányt: „Szívesen elvinnélek este egy jó helyre, de jól tudom, hogy a szüleid úgy sem engednének el velem!”, ami behívja a lány gyermeki dacos énjét: „Na ne viccelj,elég nagy vagyok már,hogy ezt egyedül is el tudjam dönteni!”. És a csapda működött.:)

Most már, hogy felismertük, milyen csapdákat rejtenek magukban a játszmák, semmi más dolgunk nincs, mint közölni párunkkal, hogy „Drágám, Te most játszmázol, egészen pontosan keresztezett tranzakciót csináltál velem!” Dehogy!!!! :) De akkor mit tehetünk? Ahhoz, hogy véget tudjunk vetni saját és mások játszmáinak, fokozott önmegfigyelésre kell törekednünk! Egyik út tehát, ha felismerjük a saját játszmáinkat és nem tesszük, a másik pedig, amikor a másik játszmáit ismerjük fel és arra nem játszmával reagálunk, így megtörjük azt. Sajnos alakulhat úgy is, hogy a folyamatos erőfeszítéseink ellenére sem képes a másik játszmák nélkül létezni, és ilyenkor nincs más út, mint kiszállni a kapcsolatból.
-Lélekgondnok